ördögi kisangyal

a fizikai látható lény és a rejtett valóság

Ma sétáltam haza, már sötétedett és hirtelen belém hasított az érzés, hogy milyen magányos vagyok mostanában.

Sokszor észre sem veszem, áltatom magam is, de néha mikor szembe ötlően ott lebeg előttem ez az érzés, elszomorodom.

Kicsit összezuhant az élet, kicsit semmi sem úgy alakult, ahogy gyerekkoromban elképzeltem. Sokat hibáztam és még többet tévedtem.

Olyan érdekes, mikor kívánunk valamit magunknak és azért küzdünk, hogy elérjük és az élet meg is adja, de sajnos pont azt, amit kértünk és mi nem értjük, hogy mért nem vagyunk akkor most boldogok? Ezt akartam, de nem így, nem ezzel stb. jönnek a kifogások, pedig rohadtul nem tehetünk szemrehányást, mert megkaptuk azt, amit kértünk  és ha kierőszakoljuk az életből azt, aminek még nincs itt az ideje, akkor bizony a tökéletes kép tele lesz fekete pacákkal.

Mi lesz ha idővel az egész kép feketévé válik?

Augusztus 20. arra volt tökéletes,hogy szörnyet haljak...megint. Este az egész város tele volt emberekkel,ha azoknak lehet hívni ezen lényeket. Lassan 2012-t írunk és még az emberek sokaságánál ilyen problémákról kell beszélnünk,mint a higiénia hiánya, a tudatlanság vagy kulturálatlanság.

Már szinte utálok kimenni az utcára,sőt ha nem muszáj nem is nagyon megyek...felszállok egy villamosra vagy egy metróra és ott van egy csomó elképesztő példány...piszkos ruhában vagy büdösen,vagy rálépnek az ember lábára,lökdösődnek,köpködnek vagy éppen kurvaanyáznak. Mindig van valami.

Ilyenkor azt szoktam érezni,hogy most rögtön láthatatlanná szeretnék válni...van, hogy elkeserít,amit látok és van, hogy feldühít annyira,hogy szívem szerint ordibálni kezdenék.

Nah de most 20.-án volt a kánaán...mikor mentünk haza,velem szemben ült egy részeg apuka,aki szinte a barátom ölébe ült cseppet sem zavartatva magát. A kezében egy 5-6 éves gyerek volt,akin nem volt cipő és a lába olyan fekete volt a piszoktól,mint a korom.És a fickó úgy dobálta a gyereket jobbra balra,hogy a piszkos lába a körülöttük ülők lábához kezéhez dörgölőzött. Volt még mellette 3 másik gyereke is,akik piszkos ruhában egymás hegyén hátán fetrengtek. És ez csak velem szemben...mondanom sem kell, hogy tele volt ilyesmikkel az egész jármű.

Sajnos nem értem...sosem értettem.

Egy barátom mesélt arról,mikor egyszer gyerekkorában egy depis időszakot élt át és azt a momentumot ragadta ki,mikor mindig az életét filmekhez hasonlította és olyan életre vágyott,amik a filmekben vannak.

Ez csupán azért furcsa,mert én is így éreztem magam,mikor pár éve depressziós lettem.Emléxem már régóta gyülemlett bennem az érzés,de azt gondoltam,hogy ez csak a szokásos rosszkedv és amúgy sincs igazán okom,hogy így érezzek,más emberekkel igazán rossz dolgok történnek és mégis élnek,én meg....

Szó mi szó,úgy tettem,mintha minden oké lenne,egészen addig,amíg már nem tudtam felkelni az ágyból és napi 22 órákat aludtam.Mikor már jártam dokihoz,és kicsit kezdtem jobban lenni,akkor is még hónapokig otthon voltam főleg és folyton filmeket néztem...olyan filmeket,amik elrugaszkodtak a valóságtól...varázslókról...vagy csupán csak olyan emberekről,akik elvesztettek valakit,vagy valamit és próbálták visszaszerezni az életüket.

És igen én is arra vágytam,hogy bcsak lenne egy másik világ is a mienken kívül és bcsak lenne vmiféle természetfeletti erőm,arra vágytam,hogy derüljön ki,hogy más vagyok,mint az átlag ember,hogy az életemnek legyen valami fontos célja...és mikor ezeket a filmeket néztem,jobban lettem.

Alapvetően a baj,hogy ez nem csak egy időszak volt,hanem normál állapotomban is mindig azt éreztem és most is azt érzem,hogy vágyom ezekre a dolgokra...az életet,a mi világunkat olyan sivárnak érzem,céltalannak és robotszerűnek...folyton azt érzem nem tartozom ide,nem találom a helyemet.

És igen vágyom természetfeletti,varázslatos dolgokra,mint egy kisgyerek...az életem egy álomvilágban élem...és nem tudom miért...

Hidd el,én szeretném azt érezni,hogy van helyem ezen a világon,csak néha szeretném magam elégedettnek érezni,nincs is rosszabb a folytonos kirekesztettség érzésnél...és ahogy telnek az évek,az ember megalkuszik...és ez a varázslat halála...

...belenyugszom,hogy az életem mindig sivár lesz és mindig a kötelességek fognak vezérelni,az egész életem egy menet,amit végig kell lépnem,hogy élhessek egyáltalán...de közben érzem,hogy kezd kihalni belőlem az álom,a remény és a legfontosabb,a hit...a hit abban,hogy nem lesz mindig így...hogy egyszer eljutok egy olyan állapotba,ahol nem függök senkitől és bármit megtehetek.

Mindig függünk valakitől vagy valamitől...:(

 

Azt hiszem jobban foglalkoztatnak a mi lett volna ha c. gondolatok, mint kellene. Néha tényleg képes vagyok elmerengeni azon,vajon mi történt volna,ha vmikor vhol máshogy döntök.Eleve elvetélt gondolat,hiszen ez az,amit biztosan nem tudok meg soha.

Persze ha nem pont jól jövök ki egy döntésemből,akkor feszeget a kétely igazán,hogy más döntéssel jobban jártam-e volna.Az élet döntések sorozata és valóban hiszem,hogy soxor nincs jó meg rossz döntés,csak döntés van,ami lehet ugyanoda visz a végén.

Mindig megpróbáltam utólag nem bánkódni a döntéseim miatt...így volt,ez történt,ezt választottam,kár szomorkodni,mikor már nem lehet megváltoztatni a múltat.Az egész egy nagy dominójáték,egymás után dőlnek fel,ha az elsőt eldöntöm...minden döntés egy újabbat szül és a sok kis apró jelentéktelen döntéssorozat határozza meg milyen irányt vesz az életem.

Emiatt most sem szabadna bánkódnom,hogy lehet nem így kellett volna és mi lett volna ha és nem tudom mi a bosszantóbb...

...hogy soha nem tudom meg vagy, hogy érdekel...

Mindenki ismeri a nagy bölcseeséget,miszerint minden napodat úgy kellene élned,mintha az lenne az utolsó...de persze sztem senki nem tud úgy élni.

Hogy is lehetne?Pont az ellenkezőjét tesszük,arra alapozunk,hogy az egész életünket leélhetjük és emiatt az életünk nagy részét mégis olyan dolgokkal töltjük,ami kevés boldog pillanatot kölcsönös az életünkbe.

Vizsgára menet útközben arra gondoltam,ha az életem a fenti bölcs gondolat szerint élném,azaz ez a mai nap lenne az utolsó napom az életemből,akkor nem hogy nem sétálnék az egyetemre,de nagyon messziről el is kerülném azt.

Soxor minden porcikám tiltakozik ellene és útközben húz vissza a testem,az agyam meg egész máshol van,csak robotszerűen teszem meg a jól megszokott lépéseket és húz maga után a kötelességtudat.Húz,de még hogyan...

Ha megkérdezem magamtól ,mégcsak azt sem tudom mondani,hogy szeretem csinálni...mi szeretnivaló van benne,hogy folyton nap nap után a könyvek közt élsz,hogy halálra idegeled magad...semmi. Akkor marad a kérdés miért csinálom?

Nyilván ennek sokkal egyszerűbb okai vannak,pl. egy jobb munka reménye,ami majd több pénzt hoz és bla bla...és mert ezt kell csinálni,mások is ezt teszik,ez az élet rendje.És ettől most boldogabb lettem? Nem nagyon.

Valahol átok ez a szakma,amit tanulok...túl hamar kerül az ember képbe,hogyan is működik ez az ország és ez a világ.Minnél jobban átlátom a rendszert,annál inkább erősödik bennem a sok negatív érzés a világról,az emberekről,a rendszerről.

A tudás boldogtalanná tesz.

 

Egy vicces gondolat jutott eszembe.Ha igaza volt egy nagy gondolkodónak,aki szerint a látásmód,ahogy egy ember látja a világot,velünk született...és emiatt látjuk ilyennek,mert nem vagyunk képesek másnak látni...de ettől még lehet,hogy más...szóval tegyük fel,hogy ez igaz,nekem logikusnak hangzik...akkor lehetséges az, hogy néhány ember úgy születik,hogy ismeretlen okból hibásan jön létre benne ez a "látásmód"?Ami miatt kicsit máshogy látja a világot,mint mindenki más?A világ vmilyen,nem tudhatjuk milyen,lehet nem emberi szemmel egészen mást látnánk.

Már-már nevetek magamon,amikor ilyen fennkölt magyarázatokat gyártok válaszul az örök kérdésemre.Még mindig nem fogadtam el,hogy vannak kérdések,amikre nincs válasz.Persze a legelső kérdés pont az, hogy miért fogalmazódnak meg bennem ilyen kérdések egyáltalán.

A minap érdekes választ kaptam,amit tudtam,de kimondva más szájából nagyot ütött.Épp ecseteltem vmit a barátomnak,ami foglalkoztat és mikor végeztem,azt mondta:ez tényleg érdekes de én még soha nem gondolkodtam rajta,hogy jutnak eszedbe ilyenek?

Hm...

Hogy lehet, hogy soha nem gondolkodtál még rajta?-gondoltam magamban...nekem ezek a gondolatok folyton jönnek maguktól,nem direkt keresem,hogy legyen min agyalni...egyszerűen látom vmilyennek a világot és millió kérdést vet fel bennem...

...számomra az a furcsa, hogy más emberekben miért nem?

Az utóbbi időben olyan gyorsan telnek a napok és én úgy érzem magam,mintha két nap közt megrekedtem volna.A fejem felett történnek a dolgok és néha felnézek én is és probálnék jelezni, hogy hahó én is itt vagyok.

Olyan áldozatkészen végzem a kötelességem, hogy már rég felemésztett,de ez senkit nem érdekel hisz a lényeg, hogy tegyük mindig azt,amit elvárnak,meg amit kell,amit mindenki más is tesz.A vágyak, az álmok...ohhh jaj azok a gyerekkori mesekönyveimben ragadtak.

Azt hiszem túl kevés az élet, hogy a vágyaim is beleférjenek,talán egy másik világban menne nekem is,egy olyan helyen,ahol nem vagyok két sáv közé beszorítva, hogy menj előre te marha,jah bocs a szemellenzőm leesett így látom, hogy terelnek...de mit számít ha hagyom?

Néha azt hiszem én vagyok túl gyáva, hogy vállaljak egy olyan életet,ami vállalhatatlan.Mélyen belül ordít a lelkem,mégis minden nap felveszema látszat kabátját és szép kecsesen, csendben beállok a sorba.

Boldognak kéne lennem,tudom...annak kéne lennem,mert mindenem megvan,amire vágyhat egy fiatal csaj...minden,ami egy szürke világban elérhető.

Nem velem van a baj,nem is a vágyaimmal,hanem a világgal.

Minden túlzás nélkül állíthatom,hogy nagyon szarul érzem magam.Most valós gondok terhelik a vállam,talán először az életem során nem csak a képzeletbeli világom valótlan volta miatt szenvedek.

Mikor történik egy nagy rossz,azt hiszed nem lesz ennél rosszabb,de csak ki kell várni a másnapot.És ha még az sem volna elég számtalan kicsi rossz is csatlakozik a menethez.

Mit is mondhatnék,ülök magamba roskadva,az elmeállapotom olyan szinten, hogy egy pár napra meg akarok szökni az életemből.De nem lehet.

Szeretnék sírni is, hogy könnyebb legyen de túlságosan feszengek, hogy képes legyek egy ilyen egyszerű folyamatra.Komolyan nem tudom, hogyan adhatnám ki magamból,ennél szarabb évkezdést elképzelni sem tudtam volna.

A jövő heti program egy vizsga , egy uv és egy temetés.

Ez van.

 

November van és én már hosszú ideje nem néztem feléd.Éjszakánként mikor álmatlanul forgolódom félig ájultan a fáradtságtól...eszembe jutsz...arra gondolok,milyen jó lenne megosztani veled a gyötrelmemet, a sok kételyt,amit nem mondhatok el másnak.

Eldöntöm magamban,hogy majd másnap ha nem leszek ilyen nagyon fáradt,majd akkor megkereslek és leírom neked azt a sok gondolatot.Mikor eljön a másnap, a szívem bezárul és úgy érzem képtelen vagyok beszélni...még neked sem tudok megnyílni.

Mégis kezdem azt hinni, azért fordultam el tőled, hogy betűid ne égjenek bele szemembe minden egyes alkalommal,mikor rád kattintok.Ha az ember valamitől úgy igazán fél,megtesz mindent, hogy ne kerüljön vele szembe.Még a halvány esélyét is meg kell akadályoznom annak,hogy a gondolataimba befúrja magát a bizonytalanság.

Bizonytalanság,kétely...milyen undorító szavak,beisszák magukat a lényedbe szépen lassan megfertőzik az összes gondolatodat,kihat a viselkedésedre a szavaidra a döntéseidre.Hidd el, nem hagytalak magadra de ha elmondanám neked mi aggaszt,akkor valósággá válna és nem tehetnék úgy többé,mintha nem lenne mélyen bennem.

Bocsáss meg nekem drága blogom...bocsáss meg...

Megtudtam, hogy felvettem ugyanazt az órát,amit tavaly az a gyerek,aki lövöldözni akart az egyetemen.Ugyanabban a teremben vagyunk,ahol bekattant.

Lehet hasonló érdeklődési köröm van az elmebetegekkel...

...vagy csak véletlen...

Nem túl bíztató a lelkivilágom az elmúlt 2 hétben.Mióta visszajöttem kicsiny országunk határai közé, megváltozott minden. Magányosabb vagyok mint eddig bmikor voltam.

Onnan ahol voltam,annyira távolinak éreztem az életem,semmire nem gondoltam,egyszerűen csak a lelki szabadság tengerében fürdőztem.Bátran kijelentem,ennyire még soha nem éreztem magam szabadnak. Minden kötelezettség,minden terhes gondolat itthon maradt.

Azóta nem találom a helyem a rendszerezett életemben,mintha nem ugyanaz az ember jött volna vissza.Mérhetetlenül magányos vagyok,az egyedüllét érzése kísért lassan 2 hete.

Nem tudom mi változott meg bennem,ugyanis a Vele töltött idő még mindig ugyanolyan jó,még mindig imádom és mikor velem van, elfelejtem ezt az érzést,de ha magamban vagyok,folyamatosan kísért.

És hát sokat vagyok magamban,a barátok elfoglaltak,a haverok lemorzsolódtak.Már régóta Neki szentelem magam és ezt most sem bántam meg,most sem mikor nincs mellettem senki.Azelőtt is sokat voltam magamban,mégsem gyötört a magány.

Egyszerűen szerencsétlennek érzem magam,mintha láthatatlan lennék,mintha nem lenne senkim,mintha nem értene meg senki.

Sok a kétség.

Olyan nehéz megfogni egy érzést...és talán elmondani még nehezebb. Feküdtem az ágyban és aggasztó gondolatok gyötörtek, jó szokásom, hogy alvás előtt olyanokra gondolok,amikről a nap többi részében nem akarok tudomást venni,amiket elhesegetek, hogy még nincs itt az ideje ezen agyalni.

Sajnos előbb vagy utóbb utolérnek ezek a gondolatok. Bevillant egy olyan emlék is,amire nem szívesen emléxem vissza...mondhatnám az egész akkori időszakot az agyam olyan részén örzöm,ami nem lát sok napfényt.

A lényeg nem is abban van,amire visszagondoltam,hanem abban, hogy meddig jutottam onnan.Eltelt kb 4-5 év azóta és az utam olyan messze vitt,mégis számomra már ismerős tájra.

Ennyi idő kellett, hogy az akkori álmomat megélhessem,amiről akkoriban ábrándoztam minden este lefekvés előtt, az a mostani életem. Sok szempontból megvalósítottam az álomképeket. Azt hittem soha nem fogom visszakívánni az akkori éveket...és így is lett, nem veszek tudomást arról az időszakról,nem foglalkozom vele,mintha nem is lenne az életem része.

Egy valami azonban nagyon hiányzik,a küzdés.A mérhetetlen akaraterő,az álmodozás és az erő, hogy elérjem a céljaim. Ezt sz érzést sem előtte sem pedig azóta nem éreztem.

Az elégedetlenségem legfőbb oka,hogy tudom mire vagyok képes,már láttam,már megmutattam...és tudom azt is, hogy mostanság ehhez képest alul teljesítek minden téren.

Igaz, hogy az ember egy életen át tanul.Mennyivel okosabb vagyok ma,mint pár éve,ha a mostani énemmel kezdeném előről,mennyi kínlódástól kímélhetném meg magam...de azt hiszem ez így természetes, mégha kicsit bosszantó is.

Még most is lebecsülöm magam,és sok félelem van bennem de az évek mégis magabiztosabbá tettek...a tapasztalat meggyőzi a hitetlen embert is.

Túl hamar kaptam meg mindent,amit akartam és túl sokára fogalmazódnak meg új célok bennem.A köztes idő üres...

...és ebben az ürességben fetrengek most én...

Egyik nap jön a másik után...nincsenek tervek...nincsenek célok...azt hiszem ez a baj az egész életemmel,hogy nincsenek céljaim.Mindenem megvan...minden.

Érdekes,általában az emberek azért elégedetlenek mert vágynak dolgokra,amik nincsenek meg nekik...én meg azért vagyok elégedetlen mert nincs miért küzdenem.

Nem akarok ennél jobb életet,pont ennyit akartam mindig is...az egyetlen kötelezettség,hogy majd egész életemben fenn kell tartanom egy színvonalat egyedül,segítség nélkül...de valójában már az ehhez vezető útra léptem...még messze van de ez az út pont oda fog vezetni.

Mindig akartam valami többet tenni annál,mint amennyit feltétlenül szükséges,de rájöttem, hogy az a több elveszne a sokaságban és  soha nem nyerné el a valódi értelmét...nem tudom megváltani a világot...senki nem tudja.

Valójában pont elég annyit tenni,amennyit kell...és az nem kerül sok erőfeszítésbe...legalábbis nekem nem.Néha kicsit jobban oda kell tennem magam,néha elfáradok de összességében ennél sokkal több lenne bennem...

...sokkal több...és nem tudom miben fejezhetném ki...

 

Egyre erősebb az emberiszonyom...mindig mielőtt kimegyek az utcára, lelkileg rá kell készülnöm az útra...tudom, hogy mennyi idióta ember szaladgál odakint és én próbálok a lehető legészrevétlenebb maradni, de szinte minden alkalommal megtalál vmi degenerált.

Sokkal jobban vágyom az egyedüllétre a szoba falai közt,mint más emberek társaságára.Ha a villamoson odajön valaki kéregetni, én érzek szégyent ő helyette.Nincs egy nap, hogy vmi bunkó ne akarna taperolni vagy ne szólna be vmit.

Egyszerűen már néha személyes sértésnek élem meg ezeket,miért nem hagynak békén?Rám van írva, hogy baszogassatok?

Egyszerűen nem tudom felfogni ezt a fajta emberi mentalitást...nem értem, hogy mért kell megsérteni a magánszférám ha erre nem adok okot és még csak nem is kérek rá senkit.

Mostanában az időm nagy részét bent töltöm a szobába,semmi nem vonz odakintről...

...itt legalább nyugalmam van...

Az elmúlt 2 napban 2 esetet is hallottam,amikor valaki rosszkor volt rossz helyen és ez a halálukat jelentette.

Meghallgatom a híreket és az jut eszembe, hogy velem ilyen úgysem történik,de azt hiszem ők is ezt gondolták saját magukról.

Belegondolok, hogy tanultam a vizsgáimra mint egy hülye,vége lett,elköszöntem a csoptársaimtól, hogy majd szeptemberben találkozunk és elhúztam a nyárba.Teljesen alap,hogy ősszel folytatok mindent de simán engem is lelőhettek volna a Balatonnál ha akkor én vagyok ott, vagy egy részeg sofőr fejbe vághatott volna a rakományával miközben ülök a motoromon.

Mért ne lehettem volna éppen én ott?Vagy te?

Tulképp ha kimegyek az utcára,bmikor meghalhatok vagy rám dől a ház és itt a kanapén búcsúzom el az életemtől.Ki dönti el,mikor van vége, hogy mikor jön el az idő?

Mi értelme lenne az elmúlt 23 évnek, ha most bedobnám a kulcsot?Mi volt az életem célja?Be kellene érnem azzal, hogy pont rosszkor voltam ott?Még a végén saját magam okolhatnám?

Ebből is csak arra tudok következtetni, hogy az emberi élet alapvetően céltalan...

Néha azt érzem,hogy van mit veszítenem,néha félek attól, hogy most fogok megfizetni azért,amiért oly sokszor éreztem az életem értelmetlennek.

Félek, hogy elveszítem azt,aki értelmet adott...azért, amilyen vagyok.

Olvasok egy blogot néha,ami félelmetesen őszinte,olyannyira, hogy sokak szerint visszataszító, pedig valójában aki írja cseppet sem játszik,csak leírja,amit gondol és pont nem érdekli mit gondolnak ezek után róla.

Én annyi témát kerülök a blogomban,ami foglalkoztat,mert nincs bátorságom vállalni.A tudat, hogy olyanok is olvassák,akik személyesen ismernek, elrettent.

Hogyan nézhetnék a szemükbe mikor találkozunk ha az egész életem,a lényem le lenne írva ide?Hogyan kellene megbíznom bennük, hogy nem mesélik el mindenkinek a gáz dolgaimat.Persze elvileg íratlan szabály,hogy a blogról nem beszélünk...tudjuk,hogy van,olvassuk egymáséit,összeköt minket egy-egy éjszakai pillanatban de nem képezi a beszélgetéseink témáját sem egymással sem másokkal.

Mért számít ennyire ki mit gondol?Mért akarom az életem úgy feltüntetni,mintha minden rendben lenne vele?

Vannak dolgok,amikről még kézzel írott naplót sem merek vezetni,mert lelakatolva elrejtve is attól rettegek,hogy valaki elolvassa.És nem tudom mitől félek jobban,attól,hogy mások megvetnének...

...vagy, hogy be kellene vallanom,hogy én vetem meg saját magam...

 

Magányos vagyok.Szeretem ha van mellettem valaki,mert olyankor enyhül a magányom,nem múlik el teljesen soha de néha megfeledkezem róla.

Máskor pedig még magányosabban érzem magam emberek társaságában és az enyhíti az érzést,ha magam vagyok egy kicsit.

Azt hiszem az utóbbi rosszabb,most pont így érzek...hiába van mellettem bki, olyan egyedül érzem magam.Rossz emberek között mosolyogva ülni és beszélgetni,miközben úgy érzem, hogy egy sziklaszirten ülök a világ közepén egyedül.

Nem találom a helyem igazán sehol.

Annyival jobban érezném magam ha kiderülne, hogy létezik varázsvilág vagy bmi természetfeletti...nem hiszek az ilyesmikben de mégis megkönnyítené az életem ha máshova tartoznék...ha én is egy boszorkány lennék és az emberi életem egy álca lenne csak.

Akkor nem érezném ok nélkül, hogy különc vagyok, vagy kívülálló,hanem akkor teljesen jogosan lenne bennem ez az érzés...mert tudnám, hogy én tényleg más vagyok mint az átlag ember.

Tudom ez buta kis gondolat de engem mégis megnyugtatna.Mindig is sokkal könnyebb volt a saját álomvilágomban élni,mint a hétköznapokban.A mindennapok unalmasak, nem látom az értelmüket...egyik nap jön a másik után,és a napok nagy részét tanulással,munkával kell tölteni igazi droidként.

Snassz ez az élet,és hogyan is lehetne izgalmassá varázsolni a millió kötelezettség közepette?Nekem nem nagyon sikerül...vannak jobb napok, jobb hetek de a végén mindig a sötét rutin árnyékába kerülök és arra döbbenek rá, hogy átlag ember vagyok egy átlagos élettel.

Sokkal jobban élvezném ha lenne varázserőm és a világok harcát vívnám a másik életemben, és mikor az egyetemen ülnék, pont annak az egyszerű egyetemista lánynak tűnnék aki nem akarok lenni.

Akkor végre valami többet tehetnék,lenne valami titokzatos,izgalmas az életemben,nem lennének határok csak a képzeletem szárnyalna.

Így csak álmaimban szárnyalhatok de az ébredés mindig ugyanabba a szürke világba talál rám...

Tavaly nyáron egy egyszerű kis buliban megismertem egy nálam idősebb emberkét, úgy a 30as és 40es évei közt lehet. Egyetlen este találkoztam vele életemben és pár órát beszélgettünk csupán. Bódult állapotában megemlítette, hogy milyen szar az élete és ír erről egy blogot. Kiváncsiságból meg is néztem annó és ma valamiért eszembe jutott ez az ember és az ő blogja.

Emlékeim mélyéről előkutattam a blog címének töredékét és felkutattam. Az elmúlt év alatt nem született sok bejegyzés, így elolvastam gyorsan őket.

Két dolog keserített el: az egyik az, hogy ez a fickó ennyi évesen is lelki vívódások terén pont ott tart,mint én most. Mellesleg egy sikeres emberről van szó, a lelke mégsem nyugodott meg és egy erős kiábrándultságot érzek a sorai között. Vajon ez törvényszerű, hogy ez az érzés nem múlik el? Én reménykedtem benne, hogy évekkel kinövöm, hogy csak fiatalkori kételyeimnek köszönhetem lelkem zavartságát.Lehet 10-20 év múlva is írom ezt a blogot és ugyanazokat a kérdéseket teszem fel magamnak?

A másik ami elkeserített, hogy baromira magányos ez az emberke.Végül ő nem talált senkit, aki feloldaná a belső ellentéteket.A meg nem értettség győzött.Vagy kivételesen szerencsétlen az élete ezen téren vagy sajnos az ilyen emberekre ez a sors vár.

Még mindig nem sikerült megértenem, mért érzem magamban ezt az érzést...ezt amit nem lehet leírni és amit nem tudok megfogni...csak van...mindig...minden lépésem előtt és után, mikor eszem, mikor alszom, mindig ott van a kérdőjel.Válasz azonban sosem jön.

Vannak napok, mikor elfelejtem vagy inkább olyan szerves részét képezi az életemnek, hogy már megszoktam a jelenlétét.Aztán jönnek más napok,amikor csak ez van a felszínen.Mikor hirtelen minden értelmét veszti és olyan mindennapi dolgokat kérdőjelezek meg,aminek semmi értelme és amikre nem létezik válasz sem.

Őszintén szólva 10 év múlva nem akarok itt ülni.